A gyász az élők próbatétele. Az érző lelkű embert megviseli, és önzően magunkat sajnáljuk, hogyan lesz nélküle? Még halljuk mindig vidám, erőteljes hangját, még várjuk, hogy nyílik az ajtó, s belép elmaradhatatlan kulcscsomójával. Huncut mosolya, széles mozdulatokkal magyarázó alakja hirtelen tovatűnt.

Egy szomorú tantestület idézi Kulcsár Sándor kollégánk alakját. Kitörölhetetlenül belénk ívódott az utolsó találkozás képe.

Egy évvel ezelőtt, amikor kiderült a betegsége, csendben nyugdíjba vonult. Azt kérte ne búcsúztassuk. Tiszteletben tartottuk kérését, tudva, hogy lelkében –testében nagy harcot vív.

Azt nem gondoltuk, hogy egy év múlva mégiscsak búcsúzunk, immáron örökre.

40 évet töltött a gyerekek között; tanított, nevelt, fáradhatatlanul edzette a jövő focistáit, kézilabdásait. Ha bejött az iskolába gyereksereg vette körül. Az egészen aprókkal is megszerettette a sportot, minden fiú focizni akart, s ő lelkesítette őket.

Két évvel ezelőtt terveit, reményeit tragédia tette semmissé; elvesztette imádott lányát. Soha többet nem tudott szabadulni a fájdalomtól. Akik közel álltak hozzá tudták, milyen erővel, akarattal tette a dolgát, de tekintete már elvesztette fényét. Vigaszt talált társában, fiában, a munkában, s a kollégáiban.

A gyász próbatétel: hogyan tudjuk méltón megőrizni emlékét.

Sanyi! A mennyország kapuja nyitva áll! Reményeink szerint: van ott fenn egy ország, ahol nem vagy egyedül, ahol csak béke és nyugalom van.

Sok-sok tanítványodban tovább élsz!

A Rákóczi Zsigmond Ált. Isk. nevelőtestülete és dolgozói nevében

Aranyosi Edit

Tanár